Az előző két album hatalmas sikerei után határozottan érett szupersztárt teremtett Thalíából 2000-ben. A maga korszakához, a millenniumhoz illő trendi album, amikor is a szédületes tánczenéért bolondult mindenki. Többnyire ebből a stílusból áll, ahol a szintetizátorés a dancebeatdominál, akárcsak az elragadó vokálok. A dance ekkor élte fénykorát adiszkókban, s egészen jól működött Thalíánál, főleg azért, mert ő mintsem akkora énekes, mint amekkora jelenség: kétségkívül nagyon bájos és vonzó személyiség. Az Arrasandóban bombasztikus szintetizátorhangzásokkal, és effektusokkal túldíszített háttérvokálokkal lovagolja meg a ritmusokat. Az eredmény túl jóra sikeredett: bizonyára senkit sem ment meg attól, hogy őrülten táncra perdüljön. Különösen vonatkozik ez a címadó dalra, amely kifejezetten a szórakozóhelyek csúcsidejében ajánlott. A lemezen számos lassabb szám is található, amely segít kiemelni az erényeit. Leginkább említésre érdemes a könnyed Entre el mar y una estrella, valamint a megnyugtató No hay que llorar. Az album érdekessége, hogy egy sor bevezető sláger után Thalía mindenféle stílust kipróbál, változó, de mókás összhatással. A lemez Thalía akkori telenovellájának főcímdalával, a Rosalindával zárul, amely mulatságosan elüt a többitől, mivel tradicionális latin zene. Az Arrasando természetesen különbözik az elődjétől és az utódjától: vakmerőbb, mint a modern Thalía (2002), de nem olyan kötetlen, mint Amor a la mexicana. A három közül bizonyára ez illik legjobban a korszakhoz, ezért egy különösen érdekes, korát megidéző album
